Emlékfutás, koszorúzás és ünnepi hangverseny
Salgótarján évtizedek óta Magyarország egyik legkülönlegesebb ünnepségsorozatával emlékszik az 1956. október 23-i eseményekre. Ötvenkét évvel a forradalom után délelőtt ezreket megmozgató emlékfutáson, délután koszorúzási ünnepségen, koraeste pedig nagyszabású hangversenyen nyílt lehetőség a tiszteletadásra.
Nyirkos időre ébredtünk idén október 23-án, az eső fenyegetésétől azonban délelőtt még nem kellett tartanunk. A minden korosztályt megmozgató emlékfutás ismét Sirilla György érkezésével vette kezdetét, akit Székyné dr. Sztrémi Melinda és a program főszervezője, Valiskó Ferenc fogadott a Megyeháza előtt, természetesen több száz érdeklődő sportbaráttal együtt. A jeges Duna-átúszásairól ismert sportoló nyolcadszor futott el Salgótarjánig, ám most távolabbról vette célba a nógrádi megyeszékhelyet, nem Budapestről, hanem Tatabányáról indult. Így végül 267 kilométeres távot tett meg. A futó köszöntése és rövid ünnepség után kezdetét vette a 17. ízben megrendezett, rengeteg korcsoportot, női- és férfi versenyt, váltófutást magába foglaló versengés. Kicsik és nagyok óriási lelkesedéssel árasztották el a város főutcáját, a korcsoportok eredményeinek kihirdetésére a közeljövőben kerül sor. A családi futással záródó sportos délelőtt után 17 órakor került megrendezésre a városi ünnepség, szintén a Megyeháza előtti téren. Itt a Pofosz Nógrád Megyei Szervezetének elnöke, Bérczesi Mihályné mondott beszédet, majd a megjelentek elhelyezték az emlékezés koszorúit. Ezután a tömeg a József Attila Művelődési és Konferencia Központba ment, ahol az érdeklődők a Salgótarjáni Szimfonikus Zenekar különleges programját hallgatták meg. Azonban mielőtt a zenészek hangszereikkel betöltötték volna a teret, Székyné dr. Sztrémi Melinda polgármester mondott ünnepi beszédet. A városvezető párhuzamot állított 1848 és 1956 között. Kiemelte, hogy bár mindkét szabadságharcot leverték, az igazságos forradalmak mégis mindig győznek; olykor levertükben méginkább – mert megváltozta
tják a jövőt. Ez történt 1956-ban, 1956-tal is.- Nem véletlen, hogy október 23-án, Budapesten a lelkes fiatalok egymásba karolva, nemes jelszavakat skandálva a Petőfi-szobor és a Bem-szobor között meneteltek, majd a Kossuth Lajos teret özönölték el. Tudták, érezték, hogy 1848 jelképei, örök alakjai között van a helyük, a szabadságharc eszményeiből kell erőt és ihletet, bizonyosságot és igazságtudatot, nem kevésbé bátorságot meríteniük… Hittek magukban, hittek a hazában és hittek abban, hogy hazánk az akkorinál jobb sorsot érdemel. Hittek a hazaszeretet akár lehetetlent is legyőző erejében. Hittek az összefogásban, hittek a magyar nép egységének megteremthetőségében. Hittek az igazságban, hittek a szabadságban. Hittek önmagukban és bíztak egymásban. Hitték, hogy bátorságukkal, önfeláldozásukkal megválthatják hazájuk, hazánk jövőjét.
Hitték – Vörösmarty Szózatának szavait – Még jőni kell, még jőni fog egy jobb kor. Hitték, hogy ott és akkor kell cselekedniük, meghallották a haza és a reménység hívó szavát. Nem rettentette őket veszély, nem elemeztek, nem mérlegeltek és nem tétováztak. Nem akartak hősök lenni, csak tették, amit tenniük kellett.
Emlékezzünk most Rájuk!...Emlékezzünk most mindannyiukra, s soha ne is felejtsük el őket! Gyermekeinknek, unokáinknak, utódainknak adjuk át az emlékezés gyertyalángját! Ne hagyjuk, hogy ez a tűz valaha is kialudhasson!
Kötelességünk ez, s egyben méltó megőrzése a hősök emlékének.
